Majdnem egy hónap telt el, amióta nem írtam... De se időm, se energiám, se okom nem volt, hogy írjak... De most...
Volt már olyan veletek, hogy egy hónap csak úgy elrepült? Vagy úgy, hogy csiga lassúsággal telt az idő? Nekem most mindkettő megvolt. Az elmúlt 4 hétnek az eleje csak úgy repült, de a vége... Hagy ne mondjam... Utálom, ha hülyének néznek!!! Ezenkívül utálom, ha a bizalmammal játszanak az emberek. Igen, meg lettem bántva, igen vérig lettem sértve, igen undorodom ettől. De? Ehelyett mit csinálok? Harcolok... De nem tudom miért. Tényleg, miért? Van értelme ezek után bárminek is? Nem tudom... Döntések, amiket nem lehet megváltoztatni, döntések, amiket az embereknek mindig meg kell hozni, hol fontos, hol jelentéktelen dolgokban. Viszont ezek határoznak meg minket. Úgy irigyelem azokat az embereket, akik határozottak és tudják, hogy mit akarnak. Tulajdonképpen én is tudom, csak nem tudom hogy valósítsam meg. Mindig elbotlok és elesek és mindig felkelek, de meddig mehet ez még? Meddig bírja ezt az ember lélekkel, idegekkel és erővel? Az ember erejének korlátai vannak, amiket nem ajánlott szaggatni, de én mégis megpróbáltam és magamat ismerve, meg is fogom próbálni. Tudom, idióta őrült vagyok, igen, de ez vagyok én. :P
Esélyek... Érdemes valakinek esélyt adni ezek után? Nem, jól tudom. Elhatározod, hogy "igen, most leüvöltöm a fejét, jól beolvasok neki" - így indul- aztán mindig az van, hogy nem megy... Nem tudod megtenni, egyszerűen kinyitod a szád, de lassan hangnélkül becsukod... És utána azon töröd az agyad, hogy így volt jó, így volt értelme, így volt helyes? Ülsz és csak meredsz magad elé... Nem szabadott volna, nem kellett volna! - vágod az öklöd a falba... De aztán arra gondolsz, hogy újra láthatod és felragyog tekinteted.
Áááá mekkora barom vagyok! Nem tudom ebből hogy másszak ki!!! Igen, új fent szarban vagyok jól látjátok. Pokolba a szerelemmel!
Vajon lesz elég erőm, hogy újra bízhassak, hogy újra megszavazzam neki a bizalmam?
Semmire sincs garancia, semmire! Kimondott szavak nem érnek semmit, ha üresek.
Üdv az összetör szívek klubjában, igen nyálas lett ez a bejegyzés, de hát Istenem... XDD
Az idő mindent eldönt, de a sebeket nem tudja eltüntetni. Örökre megmarad, nem kívánság műsor, nem létezik a léleknek plasztikai sebésze. Ezket könnyű összevarrni, de még könnyebb felszakítani. :S
Már mondtam egy párszor: Az élet, szar és ezen semmi se tud változtatni, csak enyhíteni.
Aludnom kéne, de nem tudok és nem is akarok. Nem akarok gondolkodni!!! Se álmodni...
Dehát most is gondolkodok... Áááá megőrjít már az egész história. -.-
Miközben haza felé jöttem este fél 11 körül egy dalt dúdolgattam. Azt amelyiket én írtam...
Cseppet se nyálas, vagy szomorú, de mégis kifejezte az érzéseimet: a magányt. Nem szeretek nyilvánosan énekelni, vagy ha kell, akkor mindig hamisítok... XDD De jól esett kiadni a feszültséget, ami egyáltalán nem volt bennem, de így éreztem A magány mindenhol megvan, mindig társa az embernek és mindig hívatlanul jön. Minden lépésnél azt éreztem, hogy ólom súlyokat húzok magammal.
Annyira nagy kérés az élettől, hogy boldog legyek egy kicsikét? O.o Lehet.
Mások lehet azt kívánják, hogy bárcsak ennyi lenne a probléma. Nem csak ennyi, ez sokkal összetettebb dolog, mint gondolnátok.
Örök rejtély marad az emberi agy működése. Hogy lehet, hogy "2" gondolatunk is van? Mármint, hogy ész és szív, a szív az életünk létszüksége,talán ezért. Azt mondják, hogy ott jönnek létre az érzelmek. Najó, ez már túl komplikált.
Ááááá miért kellett megint így járnom??? Megismétlődik a múlt? Vagy mi? Nem ezt nem engedem... Nem! Megyek aludni asszem, kénytelen vagyok. -.-
Nem akarok reménykedni, vagy bizakodni, realitást akarok, de ezt is az "eszem" mondatja velem...
Najó, Oyasumi!
Szifonváltáska! ^_^ 
